Tudom, már régen a 2015-ös webtrendekről szóló posztomat kellene élesítenem, de az élet mindig produkálja a témákat. És az újabb téma mindig érdekesebb. Történt, hogy tegnapelőtt elromlott a telefonom. Nem kapcsol be többé. Megadta magát. Vége. 

Az első nap még magamnál tartottam. Néha elővettem a zsebemből, megnyomtam a bekapcsológombot, hátha. De nem történt semmi.

Hazafelé kissé kényelmetlenül éreztem magam, amiért nem tudom lecsekkolni, hogy mikor ér a busz a megállóba. Illetve se a leveleimre nem tudok ránézni, se a családomat nem tudom elérni. Ők se engem. Egyedül vagyok a vadonban. Nagy levegő. Menni fog. 

A második nap látszólag könnyebben indult. Eleve pár hónapja vettem 2 ébresztőórát, úgyhogy az ébredés már nincs mobilhoz kötve. A reggeli kávé mellé inkább marad a merengés. Nem a hülye facebookozás, olvasgatás, emailolvasás. Hanem a bambulás. Nagyszerű.

Munka közben viszont már mindenhova cipeltem magammal a laptopomat. Úgy volt komfortosabb érzés. Aztán ebédidőben elugrottam az LG márkaszervizbe, leadtam a néma Nexus 5-öt, és a kérdésemre, hogy mennyi idő lesz mire megjavítják, valami elsőre érthetetlen választ kaptam. Csak később merte lefordítani az agyam az amúgy tökéletesen artikulált mondat valódi jelentését: "talán... talán jövő hét után."

Kétségbeesve próbáltam kérdezni, hogy esetleg addig is cserekészülék vagy felárért gyorsasági elsőbbség. De nemleges válaszokat kaptam csak. Áporodott, száraz téli levegőt fújt le a szél a Dózsa György úti metróaluljáróba. Vitt le, magával. Némán nyikorogtam vissza a metróval az irodába. 

Hazafelé bepakoltam a táskámba az íróasztalomon heverő könyvet. És ránéztem a faliórára, hogy tudjam a pontos időt. Két olyan dolog, ami soha nem jutott volna eszembe az elmúlt években. 

A busz megérkezett úgy is, hogy nem ellenőriztem le a menetidőt, az útvonalat és a forgalmi helyzetet. Felszálltam, kinyitottam a könyvet. Olvastam. Míg az utasok mobiloztak.

Az első két oldal közben végig azon járt az agyam: zavar, hogy üres a jobb nadrágzsebem. Csak a telefon helyét érzem. Mást sosem teszek oda. Lehet, hogy egy csomag zsebkendőt, vagy várjunk csak, inkább egy csomag rágót fogok ott hordani, addig is, amíg elő nem kerül a telefonom. 

És hogy a 2-way verification kódok ugye biztosan megvannak a cloudban. Mert ha kinyírom a sessionüket a jelenleg még hallgatag telefonon, akkor nehogy kizárjam magam. Aztán a harmadik oldalnál már tudtam koncentrálni. Sanghajról szólt a történtet, és hogy a Flickr hogyan lett egy elhagyatott virtuális tér. Hogy ez mindig lesz. A virtuális terek csak rövid távon lakhelyeink. Átmeneti szállásaink, amikbe úgy vackoljuk be magunkat, mintha az lenne az otthonunk. 

Mekkora hülyeség.

Címkék: mobil offline élet mobil nélkül