Bár lassan három hónapja hozzáférhető a weben Nick Carr írása, még mindig válaszcikkekre sarkallja a témáról gondolkodókat. A téma az, hogy vajon az információs technológia korában, mikor "túlságosan könnyen" férünk hozzá a tudáshoz, ellustul-e az agyunk.
(Az én álláspontom nagyjából az, hogy ha van is valami abban, hogy az "instant get" szellemi lustaságra öszötönöz, ez nem a technológia, hanem éppen a Carr által féltett nyugati kultúra saját, belső problémája: a Google létezése csak egy valós igény kielégítése. Nem átalakítja gondolkodásunkat, hanem egy kicsit jobban megmutatja, hogy hogyan is szeretünk gondolkodni, tudást szerezni általában.)
Legutóbb Damon Darlin, a New York Times szerzője reagált Carr cikkére. Kezdi mindjárt azzal a fricskával, hogy Carr 4175 szavas cikkét összefoglalja egyetlen 140 karakteres twitben:
Google makes deep reading impossible. Media changes. Our brains’ wiring changes too. Computers think for us, flattening our intelligence.
Merthogy ez is lehetséges. Ahogyan például Descartes filozófiáját is össze tudjuk foglalni abban a mondatban, hogy "gondolkodom, tehát vagyok". Meg is értünk valamit ezekből a haikukból, de azért érezzük, hogy ennél mélyebb, fontosabb dolgokról van szó, amiket érdemes részletesebben is kitárgyalni. Például az "Értekezés a módszerről" elolvasását követően.
Darlin is ezt teszi, úgyhogy nem 140 karakterben válaszol Carr-cikkére, hanem - hogy úgy mondjam - komolyan veszi a felvetett problémát, ergo hosszú cikkben válaszol. Szerinte a technikai/technológiai vívmányok egyszerűen időt spórolnak meg nekünk, és noha igaz, hogy ezt a felszabadított időt nem mindig további tudások felhalomzására fordítjuk, de a lehetőségünk megvan (meg lenne) rá.
Darlin szerint egy olyan tudásalapú társadalomban, ahol a tudás ingyen hozzáférhető, a figyelem válik az értékes árucikké. Ha a Google-példára akarnám ezt lefordítani, valami olyasmit jut eszembe, hogy nem az a nagy dolog, hogy a Google segítségével rengeteg tudás azonnal és ingyen hozzáférhetővé válik számunkra, hanem hogy ezek a tudások hierarchizáltak.
A keresések találati oldalain valójában egyfajta érték kapcsolódik a tudáshoz aszerint, hogy az adott oldal hanyadik a találati listán. Ebből persze nem az következik, hogy a sorrendiség és ezzel együtt a SEO határozza meg, hogy az emberiség holnaptól fog-e hinni abban, hogy a New York-i WTC-tornyok ellen terrortámadást hajtottak végre. Ennél azért összetettebb (intelligensebb) kell, hogy legyen ez a bizonyos figyelem, melynek az ingyentudás érájában annyira kitüntetett szerepe van számunkra.
Darlin végül egy futuristát idéz, aki szerint a jövőről alkotott képünk alapvetően foglalkozásbeli beállítottság kérdése. A mérnök (fejlesztő) optimista természetű. Ő az, aki felismeri az azonnali tudásszerzés előnyeit. Amennyiben jól teszem fel a kérdést, és rendelkezésre állnak a megfelelő eszközök, akkor bármilyen problémát meg tudok oldani.
A másik (a pesszimista) hozzáállás a természettudósé, aki bár lehet éppen annyira felkészült és hozzáértő, mint a mérnök, mégis, a világot egyetlen nagy vesztébe rohanó kudarctörténetnek látja, legalábbis a technológiai fejlődést tekintve. (Sőt, az is megesik, hogy kifejezetten paranoiává alakul az újfajta információs kultúrával való rendszeres szembesülés.)
Mégha ez a tipizálás nem is fedi feltétlenül a valóságot, segít rávilágítani arra, hogy az emberek különbözőképpen élik meg azt a jelenséget, amikor a katedrai/egyetemi/professzionális tudás nem más, mint megfelelően célzott Google-keresések, és megfelelően kiválasztott és értékelt Google-találatok összessége.
(És még egy észrevétel: ha formalizáltabban, tömörebben, "instantabban" is gondolkodunk, mint a korábbi generációk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy önmagában a nyelv is egyszerűsítő, formalizáló kommunikációs eszköz. És mindegy, hogy nyelv alatt a magyart, valamilyen irodalmi formanyelvet vagy a JavaScriptet értjük-e. És bár minden nyelv formálja gondolkodásunkat, mégsem érezzük annak veszélyét, hogy aki ismeri Ady verseinek nyelvezetét, az elveszítené a képességét arra, hogy a boltban egyszerű magyarul tudjon kenyeret kérni. Miként a nyelv, úgy a tudáshoz való hozzáférés módja sem átalakít, hanem formálja gondolkodásunkat. Ezt pedig a magam részéről továbbra sem nevezném butulásnak.)
A 
